ÁGNES, AZ ÉRZELMES VADÓC

 

Négyen voltunk testvérek: Ágnes, Ágoston, András és István.

Ágnes 1940 decemberében, a téli napforduló napján született. A család a Budapest közelében fekvő Monoron élt.

Gyakran nehéz körülmények közt, de szerető közegben nevelkedtünk.

A falunk lakói egymásért szolidaritást vállalva, közösen, egymást segítve próbálták átvészelni a háborút, a kommunisták hatalomátvételét, az önkényeskedést, a középosztály (polgárok, gazdák, iparosok) kiszipolyozását. Fogcsikorgatva, de túlélték, sőt a cudar világ meg is edzette őket.

Szüleinket sem kényeztette a kor. Orvos édesapánk és zenetanár édesanyánk keresztény erkölcsre nevelt minket, hittan, első áldozás, az úttörő mozgalom elutasítása – ez nem kevés ellenzékiség. Ebbe nőttünk bele. Morális tartásuk akkor plántálódott át  belénk, a gyermekeikbe.

 

Ágnes, a nagylány a fiútestvérekre is figyelt, különösen a kicsiknek volt lelkes pesztonkája. És persze ha csak lehetett – rajzolt. Egy spirálkötésű “vázlatok” rajzfüzet hamar megtelt.

Egyszer május elseje környékén az akkor tizenkét éves Ágnest, aki már akkor remekül rajzolt, a rajztanár egy „ünnepi plakát” megalkotására kérte. Ágnes ügyesen kerülte ki a politikai megbízást, virágokkal rajzolta tele a félíves rajzlapot.

Nővérünk fantasztikusan és lendülettel rajzolt, arcokat, mozdulatokat, figurákat egy-egy jellemző vonallal feldobott, – aztán dobta a cserépkályhába – mondván csak gyakorol. Eltenni a krokikat nem kell, megőrizni nem a papírt, hanem a kézmozdulatot, a megtanult gesztust kell – amitől a szén- vagy a grafitvonal életre kel.

Rajzolt, festett, agyagozott. Csak úgy szaladtak ki keze alól az általunk megcsodált képek.

Nem is volt kétséges, a képzőművészeti gimnáziumban, a Török Pál utcában kellene folytatni a középiskolai tanulmányokat, melyet jókedvvel, lendülettel, jó eredményekkel végzett.

A Képzőművészeti Főiskolára csak másodjára vették fel, a köztes egy évet a Magyar Postánál töltötte. Nem véletlenül ott is kiderült, hogy remek rajzos, a „postás  képzőművészek” tárlatán díjat is nyert.

A Főiskolán szeretett tanárai voltak Barcsay JenőHincz Gyula, Kmetty János és Domanovszky Endre, akitől lelkesen vette át a murális műfajok szeretetét.

Lázadó alkat volt, autonóm személyiség, néha vadóc, önfejű, gyűlölte az akadémizmust, imádta és sokszor kritizálta az avantgarde-ot. Bármit tett (tévedéseit is) – vállalta, személyiségének öntörvényűségét nem engedte sérülni.

Volt is konfliktusa elég.

 

A főiskolát remek eredménnyel fejezte be, de festőművésznek lenni akkor is  nagy luxus  volt, így ő is vállalt „polgári” foglalkozást. Örömmel tanított az Ybl Miklós Építészeti Főiskolán művészettörténetet és szabadkézi rajzot.

És közben sokat festett, finom akvarelleket és hatalmas mozgalmas olajképeket.

A tánc, a zene, a mozgás dinamikáját bátor és erőteljes ecsetvonásokkal ragadta meg és szinte minden festői korszakának jellemzője volt a nagystílű formakezelés; az apró részletek helyett az egész megidézésének a vágya vezérelte. Bohócok sorozatának darabjai szerte a világba elkerültek.

Később teljes erőbedobással vállalta a Tankönyvkiadó szerkesztői állását. Vagy tizenöt éven át a tankönyvek képei, illusztrációi mind-mind a kezén mentek keresztül, sok könyvet maga illusztrált.

Nyughatatlan, tudásvágyó emberként mindeközben kemény munkával olasz nyelv és irodalom szakon végzett Magyarország legismertebb egyetemén (ELTE) és alkalmanként fordító és tolmács megbízásokat is kapott. Az olasz kultúra kitűnő ismerője lett, már korábban is nyaranta Olaszországban járta a múzeumokat és templomokat és persze ismerte meg a nyelvet, az irodalmat.

Lelkében már akkor mediterrán ember lett.

Egy lázadó volt, aki vágyott a nyugalomra és biztonságra. Családra.

A Triesztben tartandó Eurocon 1 sci-fi tanácskozás szervezése alkalmából találkozott Giampaoloval, a velencei, sci-fi re specializálódott fordítóval és irodalmi ügynökkel.

 

Ugyanabban az évben házasságot kötöttek… a Keleti pályaudvaron sokáig integettünk… örültünk és sírtunk…

 

Ágoston, András, István

 

 

 A Science-Fiction volt a kezdet.

 

1972-ben a magyar kormány meghívott, hogy szervezzem meg a keleti országokban működő science fiction csoportok részvételét az első Triesztben tartandó Eurocon tanácskozáson.

Budapestre érkezve egy fiatal hölgy várt – akit  tolmácsnak véltem. Az volt, de mégsem az.

A hivatalos tolmács megbetegedett és a fiatal hölgy, akit Ágnesnek hívtak, beugrott helyette.

Kitűnően beszélt olaszul (oroszul és franciául), és hamar kiderült, hogy művész, jártas a képzőművészet számtalan területén.

Hamar lebilincselt jókedvével, kedvességével és az én ügyem, a science fiction iránti őszinte érdeklődésével.

A következő napokban  magyar és más keleti országok képviselőivel való zaklatott találkozók hullámvasútján azt kellett eldöntenem, kit hívjunk meg az Eurocon konferenciára.

Ágnes nélkül biztos elvesztem volna. Ő volt az iránytű számomra.

Mindig jó meglátásokkal segített, amikor szembesültem a science fiction témához kötődő sokféle ajánlattal;  filmeket,  tévé műsorokat  kellene bemutatni, vagy könyveket, folyóiratokat, festményeket vagy más kapcsolódó dolgot?

 

Aztán megismerhettem Ágnes alkotásait: festményeit, illusztrációit, a finoman kidolgozott gyönyörű  képeit,  gobelinjeit, ólomüveg kompozícióit  és sok mást.

A science fiction már  egyre kevésbé volt beszédtémánk. Vonzódni kezdtünk egymáshoz.

Gondolkodásunk összetalálkozott bármennyire is két különböző világból jöttünk.

Nyugat és kelet összemosódott, a világnézet nem számított. Úgy történt, hogy már akkor –Velencébe való hazatérésem előtt –  megkértem a kezét.

Pesten házasodtunk össze 1972-ben.  A bürokrácia miatt több hónap után kapott hivatalos engedélyt, hogy elhagyja Magyarországot kettős állampolgárként.

Velence februárban  szeretettel fogadta.

Már korábban is sokszor járt Olaszországban, munkái  kiállításokon sikerrel vettek részt, de most életében fordulat állt be – új nézőpontot kellett találnia.

Beleszeretett Velencébe.

És ez nem is lehetett másként! Körülötte mindenütt a víz és kövek találkozása mely a világ legszebb városát teremti meg. És azok a kincsek melyek ezekben az épületekben vannak érzékenységét még inkább megérintették.

 

Most – jobban, mint valaha – szüksége volt egy helyre, ahol személyiségének lényegét, a művészi kifejezést gyakorolja; festőállvány, vakkeretek, vásznak, hatalmas rajzasztal és minden eszköz együtt volt, hogy természetes és nyugodt alkotó terévé váljon.

A magyar és olasz bürokrácia nagy nehezen elsimította az akadályokat és engedélyt kapott, hogy a Budapesten alkotott művei egy részét kihozza és itt bemutassa széles körben, köztük az én művész barátaimnak.

Sok kiállításra hívták meg Velencében és másutt. Képeit mindenhol nagyra értékelték, több díjat is kapott.

Már 1973-ban a velencei Ettore Tito Akadémia  professzora, Mariano Missaglia

– maga is művész –  művész-tanári állást ajánlott fel és Ágnes néhány éven át itt tanított rajzot és festészetet. Munkáit Ferruccio Mestrovich, a nemzetközileg ismert szakértő is nagyra értékelte és több képét személyes gyűjteményébe is

bevette és állandó kiállításán bemutatta a Ca’Rezzonico Múzeumban.

A velencei Lido Galleria d’Arte Maleti  csoportos kiállításán egy néző figyelmét nagyon megragadta egy pusztai lovakat ábrázoló rajzának  mozgalmassága.

Az illető nem volt más, mint Giulio Argan,  aki szeretett volna találkozni az alkotóval, de sajnos Ágnes akkor nem volt jelen és nem lett folytatása dolognak.

 

Volt egy  szívéhez közel álló téma, amelybe mélyen beleásott és nagyon kifejezte az érzelmeit; a gyerekkönyvek. Ennek  módszertana már magyarországi illusztrációiban kezdett kikristályosodni.

Az AMZ olasz kiadó olyan művészt keresett, aki képes kisgyermekeket élvezetes módon rajzolni tanítani. Ágnest találták meg erre a szép feladatra.

 

 „Minden gyerek művész” ( Ogni bambino un artista) címmel elkészült egy munkája, melyet sokszor nyomtak újra, később „Az első rajzkönyvem (Il mio primo libro di disegno) címmel.

Mellékletként különleges kifestő albumokat készített, ezeket  a Natham kiadó is publikálta Franciaországban.

 

A reklám területén is dolgozott, ezt is gondosan és nagy figyelemmel végezte, s ha kétségei támadtak mindig számíthatott a véleményemre.

Bár a science fiction irányába nem fordult a művészete, mégis sokszor készített szellemes fantázia-rajzokat azokhoz a művekhez, amelyek velencei otthonunkban

körbevették.

Ferraraban egy science fiction konferencián a legismertebb SF művész, Karel Thole és Ágnes élénk szakmai beszélgetést folytatott a témáról.

Sok látogatónk, az SF ismert alakjai például John és Marjorie Brunner, Don és Elsie Wollheim, Robert Shekley, Tom Disch, Ted Sturgeon, Bob Shaw, Patrice Duvic, A.E. and Lydia VanVogt, Sandro Sandrelli , Takumi Shibano fejezte ki  csodálatát Ágnes művei láttán.

 „Viseletek korokon át” címmel tervezett új könyvet gyerekeknek,  már kiadó is volt a könyvre. Ágnes  kutatómunkába fogott és elkészített számtalan vázlatot és tanulmányt, rajzot, szinte kész kis műalkotásokat. Sajnos a kiadó nehézségekkel küszködött, így e terv nem vált valóra.

Aztán 1977 január 5-én nagy örömünkre megszületett Diána. Addigi szokásainkon változtattunk, mert mindketten nagy izgalommal készültünk arra, hogy  Diana minden szeretetet megkapjon, mert  ehhez a feladathoz képest minden másodlagosnak  sőt értelmetlennek tűnt.

Ez olyan felfedezés, amelyet akkor élünk meg, ha minden addigit fölülmúl egy feladat. De a feladat szó nem is helyes, áldás volna a megfelelő kifejezés.

Az első időben még egyikünk sem hagyta abba teljesen egyéb dolgait, de Diana

volt számunkra a legfőbb.

Féltve figyeltük fejlődését, nap nap után, hónapról hónapra.

Az első szavak, szófordulatok. Magyar volt az első nyelv, de hamarosan az olasz sőt időnként egy kis angol is belekerült. Varázslatos pillanatok voltak mindkettőnk számára. 1979-ben kapott Diana olyan kockákat, amelyek oldalán az ABC betűi voltak, és ezeket összerakni már több volt, mint játék.

De elkalandoztam…

Ágnes egyre inkább úgy érezte, hogy még inkább Diánaé  kell legyen és küzdött, hogy megtalálja  az egyensúlyt lánya szeretete és a művészi munka óhajtása között. Még alkotott, de ez egyre inkább magánüggyé vált. A kiállítások a múlté lettek. Vonzóbb lett számára  házunk csendessége, ahol dolgozott és megmutatta Diánának – kielégítve a kicsi kíváncsiságát  – mit és hogyan csinál.

És hosszú séták  Diánával körbe Velencében, amikor csak tehettem én is velük mentem. Ágnes mindig vitt magával vázlatfüzetet, skiccelt valami képkezdeményt, vagy néha nagy formákat,  mindazt ami a figyelmét megragadta.

És gyakran ezekből a csírákból kidolgozott munkák lettek az otthoni festőállványon várakozó vásznakon.

Magyarország mindig ott volt a szívében. Minden nyáron hazalátogatott, így Diána megismerhette  a családja másik felét.

És az évek mentek. Új barátaink lettek, a régiekkel újra összejöttünk, miközben Diána remekül haladt előre az óvodában és a kisiskolában példásan bizonyítva hogy milyen mélyen szívta magába tanításunkat.

 

De az élet kegyetlen tud lenni. Néha túl korán, máskor túl későn.

1984-ben október 28-án Ágnes kórházba került. Az első diagnózis szerint epekő . Műtét következett. Rák.

Diánával  együtt  vittük egy speciális kórházba Milánóba abban a reményben, hogy még lehet segíteni.

A Karácsonyt együtt tudtuk tölteni milánói barátainknál.

A gyógyulás reménye összeomlott a klinikától kapott válasz után. Visszamentünk Velencébe. Ágnes édesanyja eljött Magyarországról, hogy egy kis megnyugvást hozzon, de pár  nap után olyan lelkiállapotba került, hogy haza kellett mennie.

December 30-án  testvére, Ágoston jött Velencébe. Sikerült még egy reménysugarat mutatni nővérének, amikor Diana nyolcadik születésnapját  megünnepeltük. De másnap már újra vissza kellett térni a velencei Fatebenefratelli  kórházba, ott látta utoljára Diánát január 7-én.

1985 január 12-én  halt meg, körülötte álltunk mi és néhány barátunk, akik a zord tél ellenére Milánóból oda tudtak érkezni.

Velencét beborította a hó, még a lagúnára is jég feszült.

Hamvai a San Michele temető-szigeten nyugszanak.

Lelkében minden együtt volt: az igaz társ, az odaadó édesanya és a művész.

 

Giampaolo